A héten megdőlt az edzéslátogatottsági csúcs! Pénteken 14-en jöttek el edzeni, és 2 vendég­játékos is volt. De ez a lelkesedés sem nyugtatott meg, mert kemény ellenfelet vártunk vasárnap. A múlt heti játékunk kicsit (nagyon) elbizonytalanított. „Reálisan ott van a helyünk az élbolyban? Egy kiegyensúlyozott őszi teljesítmény után tavasszal lehet a feljutásra gondolni?” Két változtatásom volt a múlt heti kezdőcsapathoz képest: a középpályát próbáltam megerősíteni, és az egyik ék posztjára került új ember. Azt szerettem volna, hogy a csapatomat a harcosság, a lendületes támadásvezetések, a folyamatos letámadás, a kemény és határozott (nem durva) ütközések a középpályán, a gyors kontrajáték jellemezné. Ezek a jellemzők egyértelműen a játékosok akarati tulajdonságainak, a motivációnak a következményei és nem a technikai-taktikai szintjüknek, képességeiknek. (Bár nem hátrány, ha a játékosok pontosan tudnak passzolni és indítani.)  A hazai mérkőzésekre egyre többen megjelenő nézők, szurkolók is MINIMUMKÉNT ezeket a dolgokat várják el a csapatuktól. Ha ez a stílus, lelkes játék eredményes is, akkor az már hab a tortán!

Aztán elkezdődött a mérkőzés, és nagyon elkeserítő volt látni, azt tesze-tosza, lötyögős játékot több játékosnál is. Szégyelltem magamat a nézők előtt is: „Az ÉN csapatom csak ilyen langyos játékra képes?! Akkor én mi a fenének vagyok itt edző?!” Egyszerűen nem tűrhettem ezt a játékstílust! Elkezdtem hajtani előre hajtani a fiúkat. Elég hangosan. 

Sokszor felvetődik a kérdés, hogy az edző hangosan beszéljen-e (ordibáljon-e),folyamatosan adjon-e utasításokat a játékosainak a meccs alatt? A válaszom: ez attól függ, hogy milyen érett a csapat, illetve egy-egy játékos.  Az utasításoknak két fő fajtája van: az egyik taktikai jellegű, a másik motiváló, biztató jellegű. Az edző segíthet abban, hogy a játékosok hogyan helyezkedjenek, hova passzoljanak, ismeretlen játékszituációban mit csináljanak, illetve gyorsabb mozgásra, beindulásra, test-test elleni ütközésre stb. buzdíthatja a fáradó vagy kevésbé lendületes játékosait. És az edző hangosan dicsérhet is!

Én a tegnapi meccsen elsősorban buzdítottam, gyors lendületes játékra, kemény ütközésre ösztökéltem néhány játékost, hogy a rutinos ellenfelet „megtörjük”. De ezt végig, és elég hangosan! Úgy éreztem, hogy amíg nem érjük el a 3 gólos különbséget, addig nem vagyunk biztonságban. (Utólag kiderült, hogy igazam is volt.) Egy-két játékosom nagyon lassan pörgött fel, és ez nagyon idegesítő volt! Az első félidő 1:0-ja után a második játékrész 29. percében (a 74. percben) végre 3 góllal vezettünk! Aztán 2 perc múlva gyorsan rúgtunk még egyet, és már 4:0 volt az eredmény. Aztán a 77. percben le kellett cserélnem a bemelegítésnél (!) már sérült a kapusomat. És jött a krimi:  3 perc alatt kaptunk 2 gólt a cserekapus „bizonytalankodásai” miatt. A végeredmény 4:2 a javunkra.

A végére berekedtem, de megérte. Egyre viszont nagyon odafigyeltem, hogy ne sértsek meg egyetlen játékosomat sem. Azt hiszem, a közönségtől való pelenkakérés - egyik kevésbé harcias játékosomnak – nem volt sértő.(Legalábbis a közönségnek tetszett.)